Margaret kedvesen kérdezte őt arról, hogy mit írtak a levélben, mire ő egy hosszú, mélabús csenddel felelt, ami Margaretet csak még jobban aggasztotta. Ismét rákérdezett a levél tartalmára, mire Wilson csak annyit felelt „háború”. Margaret faggatni kezdte, hogy ez mit akar jelenteni mire a férfi soha nem látott dühvel vetette el magától a levelet.
Margaret felvette a földről a lapot és elborzadva olvasta a benne rejlő szörnyűséget miszerint a Führer minden tizenhatodik életévét betöltött német férfit felszólít, hogy vonuljon be a hozzá legközelebbi támaszpontra a levél kézbesítését követő egy héten belül. Abban a pillanatban, mintha minden, ami kedves volt Margaret életében, feledésbe merült volna. A napok lassan, vontatottan, keserűen teltek, míg el nem jött az utolsó nap. Aznap Wilson már az egyenruháját viselte mire Margaret felébredt és a csomagja is készen várta az ajtóban. A lány tudta, hogy erősnek kell lennie, mert ha ő nem az, akkor a férje sem fogja sikeresen végig csinálni azt, ami még előtte áll. Készített neki kávét és reggelit, ahogyan azt eddig minden nap tette, majd amikor befejezték az étkezést, eljött az a pillanat, amit egyikőjük sem várt. Wilson az ajtóhoz ment és egy búcsúcsókot nyomott felesége homlokára, majd táskáját a hátára vetve kilépett az ajtón. Margaret világa összeomlott, szíve darabokban hevert. Ebben a pár percben, mindent elveszített, ami számára fontos volt, ugyanis ő reálisan látta a világot és tudta, hogy kevés az esély a férje hazatérésére. Amikor a férfi már messze járt, Margaret leült egy kanapéra. Hosszú órákon át ült ott és csak gondolkodott meg merengett az élet dolgain. Napok, hetek teltek el így és Margaret csak napi egyszer kelt fel a fotelből. A második hét telhetett el, amikor Margaretet egy ismeretlen zaj zökkentette ki a révületéből. Kíváncsian föl kelt, hogy körülnézzen mi is okozhatja ezt a furcsa hangot. Ahogy haladt a bejárat felé, a zaj egyre erősödött végül, amikor az ajtóhoz ért rájött, hogy valaki kopogtat. Lassan, megfáradtan emelte fel kezét az ajtónyitáshoz. Az ajtóban egy kedves nőt látott állni, kosárral a kezében, piros, hímzett kendővel a fején. Margaret nem tudott mit mondani a nőnek és ezt a kedves asszony látta is a lányon, így belekezdett a mondanivalójába. Az elmesélése alapján, az utca asszonyai heti összejöveteleket szerveztek ahová Margaretet is szívesen várták. A nő elmondta, hogy nagy segítség ez a kis csoport az ilyen időkben, amikor mindenkinek egyedül kell boldogulnia. Margaretet nem igazán érdekelte a társaság és a sorstársa. Úgy gondolta senki nem érezheti át az ő gyötrelmeit. Az idő ismét csak ment és ment, de egy nap, Margaretnek eszébe jutottak a nő szavai és azt gondolta magában, hogy mivel nincsen semmi veszítenivalója elmegy arra a találkozóra. Sok idő után először, csinos ruhát vett fel és rúzst tett az ajkaira. A találkozón nagyon nagy szeretettel fogadta sok asszony, akik között voltak fiatalok, idősek és középkorúak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése